művészetek túlélő szigetei

év: 2008 tavasz

típus: koncepcióterv

helyszín: Győr / belváros

funkció: művészetek túlélő szigetei

volumen: városi lépték

építészet: Gráczol Szilvia / Kiss Tünde / Nagy András / Szepesi János

animáció: Nagy András, Szepesi János

építész konzulens: Golda János

oktatóink voltak:Bodrossy Attila, Czigány Tamás, Eke Zsolt, Fodróczy József, Golda János, Horváth Sándor, Józsa Dávid, Kalmár László, Németh Iván, Páll Anikó, Pethő László, Varga F. István, U. Nagy Gábor

pár gondolat a témához:

"Győr adottságai páratlanok. A jobbító szándék lehetősége átvitt és profán értelemben is elfolyik a szemünk előtt. A modern városi élet tragédiája, hogy a koncepciózus szerkezetek megfosztanak bennünket a víz állandó változásának spontaneitásától és költőiességétől. Beszélhetünk-e valamiféle viszonyról a városi ember és a  győri vízpart között? Vagy a kapcsolat megreked a vizuális érzékelés szintjén. Lógatunk-e lábat? Érintjük-e a vizet?

A vízzel való érintkezésünk lassan lekorlátozódik. Palackból isszuk a vizet, élményfürdőkben fürdünk. Elidegenedtünk. Az ember vagy hozzáigazítja életvitelét, vagy ádáz küzdelemmel néz szembe a természet erőivel. Ma a kapcsolat nem harmonikus. A gazdasági és társadalmi érdekek, vagy éppen érdektelenségek viszonyrendszerében Don Quijote módjára harcolunk egyszerre a vízpart idilli közelségéért és keresztes hadjáratot folytatunk a víz térhódítása ellen.

A helyes vízgazdálkodás ökologikus megoldást követel. Valóban tartanunk kell-e a folyók áradásától? Holott ez a folyamat hozzátartozik a vizek, folyók természetéhez. Az áradás és apály időről-időre felülírja, átformálja  a természetes közegét, feszegeti az emberek szabta mesterséges korlátait. Árad és áramlik, hol csordogálva, hol pedig hömpölyögve, hol lassan és méltóságteljesen, hol pedig csak játékosan fodrozódik. 

Újjászületik. Megtisztúl. Vagyis hozzátartozik életciklusához. Mára időszerűvé vált egy új környezettudatos gondolkodási platform. Vizi közlekedés márpedig kell. Ez szerintünk nem lehet vita tárgya. E kérdéskör csak arra szorítkozhat, hogy hol és hány csatlakozási pontja legyen a városszövettel!"

kapcsolatok

egy győri nap a művészetek túlélő szigetein...

"Tavasz van. Szétfeszít a kínzó vágy, hogy végre kiszabaduljak a négy fal szorításából. Kint harapni lehet a friss tavaszi levegőt. Hajóra szállok. Úti célom nem tudom. Sodródom a kíváncsiság tengerén. Reggel van, ma nem sietek. A nap már kellemesen langyos, de azért még elkél a pulóver. Ülök a víz közepén, körülöttem a város nyüzsög. A Rábán csordogálok. A távolban egy fehér folt. A mellettem ülő közbeszól, az egy megálló. Közelebb érve egészen fölém tornyosul. Gyerekes kíváncsiság, no meg a friss kávé illata hajt, hogy felmenjek, a fényképházba. Felmásszak mint egy fára. Emlékszem gyerekkoromban a házunk előtt állt egy nyírfa. Szívesen kapaszkodtam a csúcsába, ott volt egy ága. Ott ücsörögtem és csendben nézegettem, a levelek körbeöleltek, s nézegettem ahogy alattam az emberek a dolgukra sietnek. Megérkeztem. Én még ringatózom a vízen, miközben felettem a torony vákuumtere ezernyi kérdést ébreszt bennem. Kiszállok. A hajó tovább én meg felfelé indulok. Aztán a torony belsejében kerengők vezetnek körbe-körbe, lépcsők fel s le. A falakon fénnyel festett fényképek. Állok és a korlátnak támaszkodok. Alattam a mélység legalján a víz csillog, felettem a kék égből kimetszett kép mozog. Körülöttem a kifeszített vászon lobog. Hallom ahogy pántjai tercelnek a huzalon. Mint egy vitorláson. Néha hullámzik, néha kifeszül. Bellül egy sajátságos klíma van. Mondhatni kicsit fülledt. De engem leginkább a nagy fóliaházakra emlékeztet. Szeretek a fóliaházakban lenni. Növények ezrei, színek milliói. Nem tudom miért, de a fóliaházak fülledt illatát is szeretem. Sőt, leginkább azt szeretem. Felérve pazar látvány ölel körbe. Nézek körbe-körbe. Leülve egy kávét kérek. Az asztalon egy könyv hever, rajta egy jel. L.H. Fellapozom hát. E jel egy nevet rejt. Lucien….Hervé. Belepörgetek. Ide-oda. Fénnyel írt képek tucatjai. Gyönyörű árnyak. Meseszép történetek. Az utószónál megakad a lap és engem a történet megragad. A kávé mellé e könyvet is fizetem, hogy hazavigyem. Lefelé haladva körbe vesznek az újabb és újabb fények. Együtt vagyunk a térben, egymás ölelésében. A távolban látom, hogy közeleg egy újabb hajó. Ide érve, rajta furcsa csend honol. Csak egy hang szónokol. Nem kellett sok magyarázó szó. Ez a költő hajó.

A hajó halad! Épp most csorgunk át a gyalog híd alatt. A parton egy kisgyerek a nagypapájával hattyúkat etet, a parkban szerelmes párok és a kutyákat sétáltató emberek mászkálnak. Lassan haladunk fölfelé, a ringatózás elmerenget. A fák és az emberek együttese a folyóban visszatükröződik, és a kép egyetlen táncoló kompozícióvá mosódik össze… táncolok. Az aranypart mellett elhaladva a fák közül valamiféle épület sejlik. A járművem, bekanyarodva a holtág szájához kiköt. Egy épületegyüttes fogad, néhány kis dobozszerű létesítmény, melyek két szinten, szétszórva a térben helyezkednek el, közöttük összekötő hidak, terek. Az egész annyira természetesen hat, mintha egy fás ligetben, álldogálnék, és csak most látom hogy miért. A fák összenőnek az épülettel. Együtt él művi és természetes. Az egész komplexum, a buja lombkoronák mögé rejtve csalfa vízióként illeszkedik a képbe, úgy hogy az nem bontja meg a természetes tájképet. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon mit rejthet. Egy lépcsőn felmegyek a felső szintre, innen szemlélődök. Mintha egy fa tetejére másztam volna fel, és az ágak közül bámészkodnék. Mozgalmasabb látvány fogadott mint gondoltam. Néhány fiatal épp a vízre rakott egy kenut, egy idős házaspár sétál el alattam és leül egy padra, néhány egyetemista bandázik a fűben, a töltésen lévő bekötőhídról egy kifulladt futó jön felém és tér be az egyik házikóba, néhány maskarába öltözött gyerek tart egyik épületből a másikba és emellett számtalan sétáló és bámészkodó árnya tűnik fel a végtelen, különböző sűrűségű és vastagságú ágak közt. Így kiderül, hogy ez valamiféle szabadidős és sport komplexum, mely életteret ad a sportolóknak, kirándulóknak, strandolóknak, táncosoknak, felfrissülésre és kikapcsolódásra vágyóknak, mind ezt egyensúlyban a természettel. Mozogni a fák lombjai közt, vagy épp árnyának védelmét élvezni. Így, a fák között sétálgatva, ismerős érzés hasít belém, egy pillanatra megállok, és elmerengek. A fák és az emberek együttese a folyóban visszatükröződik, és a kép egyetlen táncoló kompozícióvá mosódik össze…táncolok. Állok, de belül áramlok. Egy újabb hajó érkezése térít magamhoz, beugrik a többi kikötő látványa is, melyeket a hajóút során láttam. A kíváncsiságtól fűtve szaladok le a kikötőbe, és folytatom kalandos felfedezőutamat.

Sodródom lefele a Mosoni-Dunán.  Közelít egy következő megálló. Azthiszem itt is ki kell szálljak. Ezt súgja valami belülről. Elválok hát a "rajzhajó" nyújtotta élményektől. Ismét gazdagabb lettem. Majd bemenet megérinti fülemet valami lágy zene. Jólesik. Fent egy tágas, félig nyitott, félig zárt épület fogad, meleg, de mégis hűs. Rideg kemény, de mégis lágy terek. Az íves formába rejtve sok érdekesség csábítja az embert a további megismerésre. Kiváncsiságom hajt és továbbmegyek. A fényes tér először leszűkül és sötétedik, majd egy újabb utazás veszi kezdetét. Utazás a hangok világába. Lépcsők, pihenők, különböző hangkeltésre alkalmas eszközök találhatók itt. Kiszemeltem egy érdekeset, Suttogó Tükör a neve, ezzel állítólag hallhatom, hogy mit mondanak az emberek a város különböző pontjain. Kipróbálom, és lám tényleg működik, eddig soha nem hallgattam a várost. Ez is zene lenne? Majd továbbmegyek. Egy sötét helyiségbe vissz a lábam. Az ajtó elé kitűzött tájékoztató szerint, sokkal jobban átlehet élni a hangrezgések nyújtotta élményeket, egy olyan térben, ahol minden más külső ingert elvonnak. Ki kell próbaljam. Egyedül egy sötét szobában. Csak a hangok és én. Egyszerre félelmetes és felemelő, ingerlő, de mégis nyugtató érzéseket kelt bennem. A próba végeztével a lábam nehezen indul be újra. Sokkszerű élményben volt részem. De lassan feleszmélek. Majd a felfedezés folytatódik, felfele megyek. Itt fent újabb szép kilátás nyílik a városra, Püspökvár, Radó-sziget, strand és a környéke. Megpillantok valamit a távoli Széchenyi-híd alatt. Kíváncsiságom annyira mohó, hogy távozom is a hangházból. Kifelemenet magamhoz veszek egy szendvicset és felpattanok a következő művészhajóra. 

Nemsokára lemegy a nap. Kezd sötétedni. Falatozom a szendvicsből. Jólesik. A hajó a Széchenyi híd felé tart. Lassan körvonalazódik a híd alja és lám, befüggesztett, lebegő épületeket látok a híd lábainál. Ahogy kiszállok és felmegyek, a város látványa tárul elém most egy más szemszögből. Leülök egy kényelmes fotelbe. Fura érzés innen szemlélni a tájat, a híd alól, mintha egy képen keresztül láthatnám a város mozgását, lüktetését, rezdülését. Nézem az embereket, az épületeket, történéseket, hallom a közlekedés, az élet zaját, a víz sodrását, érzem a tavasz késő délutáni fuvallatát. Lejátszódik előttem a mindennapok filmje. Kávét rendelek. A mellettem lévő asztalon találom a ma esti filmek listáját. Nemsokára kezdődik egy. Maradok. Megnézem. Közben már besötétedett, hűvös lett.   A falakat behúzzák, az ajtókat becsukják, az esti városi látkép elé leereszkedik a vászon. Elkezdődik a film. Az élmény felemelő, izgalmas és újszerű. Egy híd alatt vagyok, olyan paradoxon ez. A film végeztével visszaalakul az épület, de nem is baj, kicsit fáradt lettem. Hosszú nap áll mögöttem. Sok élménnyel gazdagodtam, azt hiszem hazasétálok. Jót fog tenni és átgondolom mi is történt. Mi volt ez az egész?"

A szöveg egy konkrét tervbemutatás helyett hangzott el.
Nagy András - fotó háza / Kiss Tünde - tánc háza / Szepesi János - hangok háza / Gráczol Szilvia - film háza